János és Alma együtt vacsorázik, és közben.... Közben beszélgetnek. Hogy miről? A múltról és a jövőről! Itt még lesz valami.. Nekünk elhihetik!

János: Igaz! Volt egy csomó zavaros történetem, de mindegyikből vesztesen kerültem ki. Rosszul választottam.

Alma: Nekem se volt több szerencsém. Egy darabig azt gondoltam, hogy talán Sanyi az aki... Mindegy. Elmúlt.

János: Biztosan?

Alma. Egészen biztosan, de...

János: De?

Alma: De az, hogy csalódtam, nem jelenti azt, hogy újra jöhet a régi. Az előbbi. Ha jól emlékszem, te is becsaptál. És akkor nem csak szomorú voltam, hanem talán még gyűlöltelek is.

János: Akkor mért jöttél el hozzám mégis, amikor kórházban voltam? Mért tűnt nekem úgy, hogy akkor mindent újra kezdhetünk?

Alma: Én is úgy éreztem, most már megmondhatom, de -és itt jön  az a de- valahogy mégsem volt ugyanaz az érzés, mint amikor... Mit magyarázzam, úgyis tudod, mire gondolok...

János: Tudom, persze, hogy tudom.Tudom, mert én most ugyanazt érzem, mint azelőtt. Nem próbáljuk meg újra?

Alma: Mi van itt? Ha jól értem, megkéred vacsora közben a volt feleséged kezét?

János: Vacsora után.

Alma: Komolyan?

János: A legkomolyabban.

Alma: Na, jó! Gondolkodási időt kérek!

János: Mennyit?

Alma: Nem tudom, majd meglátjuk! Azt észre sem veszed, hogy nem mondtam nemet? Ez is egy fajta válasz! Ha nem is végleges!

János: Annyira észrevettem, hogy most nem is kérdezek tovább! Hazakísérlek,  és ha úgy érzed, hogy folytathatjuk a beszélgetést, akkor hívj fel! Hogy ne zavarjalak a gondolkodásban! Egészségedre!

Alma: Egészségedre!