Alma, Lenke és Taki együtt reggeliznek. Idilli napindítás, de valami hiányzik az asztalról.
Alma: -Tessék! Jó étvágyat!
Taki: -Hát ilyet! Kétszázadszor mondom, hogy elfelejtettétek a sót!
Alma: -Hozom!
Lenke: -A só árt a magas vérnyomásnak!
Taki: -Csak hogy nekem nem magas a vérnyomásom!
Alma: Tessék!
Taki: -Köszönöm! Így ni! Én a sonka-tojást mindig meg szoktam sózni!
Lenke: -Ismétlem: a só árt a magas vérnyomásnak, a tojás emeli a koleszterint, és az ilyen túl sötétre pirított kenyér rákkeltő!
Taki: -A koleszterinem teljesen rendben van és imádom, ha ropog a pirítós. Persze csak félévente egyszer, ha Alma itthon van! Tőle kapok a sonka-tojáshoz pirítóst. Csak a sót felejti el. Egyébként makkegészséges vagyok.
Alma: Hála Istennek! De te, ne sózd nagyikám, mert neked tényleg magas a vérnyomásod. Ezért nem hoztam be a sót.
Lenke: Nagyon helyes! De ha már itt van, én sem szeretem sótlanul a tojást.Ami pedig a reggelire vonatkozó burkolt szemrehányást illeti...
Taki: -Mi volt ezen burkolt? Teljesen nyitott volt, mint az ólajtó. Normál reggeli. Tea-lekváros kenyér. Na nem, novemberben volt párizsi is. Nem az idén, hanem amikor ideköltöztünk. Talán 87-ben. Mintha ma lett volna.
Lenke: -ilyen szemtelenségre nem is válaszolok.
Alma: -Imádom az ilyen reggeliket. Ezért is ilyen jó itt aludni.
Lenke: -Hát ha itt vagy, akkor én minden reggel szívesen vállalok egy ilyen műsort. Direkt jólesik egy ilyen kis jelenet, és a végén úgyis nekem van igazam.
Taki: -Már a harmadik rákkeltőt kened magadnak! Köszönöm a reggelit, indulok munkába. (Almához) Elvihetlek?
