Sümeghy és Kutya sokat isznak a parkban és bizony ennek megfelelően is viselkednek. A két tisztes öregúr csúnyán felönt a garatra.
Sümeghy: Illik az, hogy egy ilyen nagy művész egy üveg sörrel randalírozik itt a parkban?!
Kutya: A nagy művész az már a múlt. A virágárus nő is a múlt. A sör a jelen. A pillanatnyi jelen. És én most erre koncentrö... erre kontenz... erre koncentrálok! Kijöttél a székre...
Sümeghy: Hahaha! Ah, te drága Ölebem! Hogy mégis csak többet ért ez a kis sörözgetés, mint ott nyavalyogni a virágos csaj lábainál!
Kutya: Igazad van, ex-művész, minden szavad arany! Vége,a nyárnak, vége a virágárusnő-érzeményeknek, és én, mint választott közös képviselő, rendbe hozom a ház dolgait, kipucoltatok mindent! És boldogan élek a szomszédjaimmal, míg meg nem halnak! Ez az igazság! Hahahaha!
Sümeghy: Hahahaha! Ha a szívemre hallgatnék, akkor megörvendeztetném az egész környéket egy igazi, gyönyörű Sümeghy-nótával! Mit szólsz hozzá, Kutya, a te botfüleddel?
Kutya: Én nem tenném.
Sümehy: Mért?
Kutya: Mert nyitott ablaknál gyerekek alszanak.
Sümeghy: ÉS?
Kutya: És nem, nem jó, nem épelméjű dolog az, hogy ordításra ébredjenek.
Sümeghy: Te az én zengő dalomat ordításnak nevezed?!
Kutya: Á, elkopott már az a hangszalag! Hangos, de nem zeng.
Rendőr: Jó estét kívánok! Urak, mi ez a hangerő?
Kutya: Én csak suttogtam.
Sümeghy: Az én hangomért pénzért jegyet vesznek, hogy hallhassák! Itt ingyen adom.
Rendőr: De betelefonáltak az őrsre, hogy az urak zajosak és zavarják a környék nyugalmát.
Kutya: Mondom, hogy ne üvölts, mert nem tudnak aludni! ... Be van rúgva! Nem bírja az italt.
Sümeghy: Tessék, a Nemzeti Színház nyugállományú főügyelője zavarja a közrendet. Kísérje be, biztos úr! Én örülök, ha magam hazatalálok...
Kutya: Hiba volt. Beismerem. Azt nem mondom, hogy máskor nem iszunk, de nem maradunk a szabadban, hanem letudjuk a vitát zárt helyen. Gyere, Oszi!
Sümeghy: Akácos út...
