Kristóf és Klaudia meglátogatják Julcsit, de előtte a lépcsőházban összefutnak Kutyával.

Kutya: ÓÓÓ! Itt van az én rég nem látott fiatal barátom!

Kristóf: Szép jó napot, Kutya úr!

Kutya: Doktorékhoz, Julcsihoz? Csókolom!

Kristóf: Igen.

Kutya: Már egy éve, hogy nem láttalak. Van munkád? Sikerült, elhelyezkedni?

Kristóf: Még főiskolások vagyunk.

Klaudia: A Színművészetin. Színész szakon.

Kutya: Ó, Istenem! Nekem kedvenceim voltak a főiskolások! Mind statisztáltak a kezem alatt. De lehet, hogy én nem voltam a kedencük.

Klaudia: Színházban dogozott?

Kristóf: Erről én se tudtam.

Kutya: Mind ott álltak előadás előtt egy sorban a növendékek, jelmezben, maszkban. Én elléptem a sorfal előtt, szemlét tartottam: az urakkal paroláztunk, a hölgyeknek kézcsók, finoman, udvariasan.

Klaudia: Ma ilyen nem létezik.

Kristóf: Más világ lehetett, de szép.

Klaudia: Ma olyanok vagyunk, mint a kellékek.

Kristóf: Pontosabban, mint a statiszták. És melyik színházban tetszett...

Kutya: A Nemzetiben, művészeim. Hegyi Bernát, főügyelő. A Kutya. Talán ott még ma is fogalom. De akinél a kézcsóknál vagy a kézfogásnál észrevettem, hogy magán felejtette az órát, gyűrűt vagy karperecet, akkor rögtön odasúgtam: 20 forint levonás! 30 forint levonás! S ezt kíméletlenül levonattam.

Kristóf: Szegény diákoktól pénzt levonni?! Ez nem tisztességes dolog.

Kutya: A harmadik alkalommal már nem volt levonás, mert nem volt mit levonni.Maradt a parola, a kézcsók és az örök barátság. De ha megkérdezik a régi Nemzeti Színházi tagokat, hogy milyen volt az a színház, amikor ilyenek voltak a főügyelők, mind azt fogja mondani, hogy az volt az aranykor! Parancsoljanak, művészeim!

Kristóf, Klaudia: Köszönjük!

Kutya: Tessék! Tessék!